LEVEGŐT!

Öt hét kortárs művészet

2020. április 24. – május 31.



Belégzés! Kilégzés! – A légzés egy alapvető élettani folyamat, amely akaratunktól függetlenül működik, de szándékosan is irányítható. Nagy levegőt veszünk, ha mondani akarunk valamit, vagy ha nekigyürkőzünk egy nehéz feladatnak. A „friss levegő” ugyanakkor a szabadság jelképe is: átvitt értelemben utalhat egy helyre vagy helyzetre, amelyben szabadon lehet lélegezni.

 

Az OFF-Biennále Budapest 2020-as kiadása a 21. század mindannyiunkat érintő és feszítő kérdéseivel foglalkozik. Projektjei az egész emberiséget, sőt a földi létezést fenyegető globális problémák lokális olvasatát adják. A klímakatasztrófa, a mesterséges intelligencia, a totális megfigyelés, az autoriter hatalom, a vad nacionalizmus, az őrült fogyasztás veszélyei – ezek azok a témák, amelyekkel foglalkozni kell. Nemcsak egyéni, hanem kollektív szinten.

Az OFF most olyan kortárs művészeti projekteket támogat, amelyek szembe mernek nézni ezekkel a kérdésekkel. Méghozzá a művészek szabad és bátor, ugyanakkor néha szokatlan módján. Nem akarják megkerülni a lényeget, elodázni a cselekvést. A kényelmes passzivitás helyett a felelősségteljes aktivitást választják, mert tisztában vannak azzal, hogy az igazi szabadság felelősséggel is jár.

A harmadik OFF projektjeit többségükben negyven alatti magyar és külföldi művészek hozzák létre: életkoruknál fogva egyáltalán nem mindegy nekik, hogy milyen most és milyen lesz majd emberként élni a 21. században. Mint ahogyan az sem, hogy milyen lesz a környezetünk és társadalmunk itt, Kelet-Közép-Európában. Megközelítéseik a közönséggel való közvetlen kapcsolat és a kollektív felelősség fontosságát hangsúlyozzák – a kooperáció markáns példájaként maguk is szorosan együttműködve dolgoznak. Projektjeikben a határozott artikuláció, a szókimondás és a harcosság mellett megjelenik a kísérletezés, a kompromisszumot nem ismerő alkotói szabadság mámorító levegője is. Ezek létrejöttéhez mi, az OFF közössége teret és időt adunk. Támogatásunk nem merül ki a puszta pénzügyi segítségben: megvalósulásuk hosszú ideig tartó, komplex folyamatában is részt veszünk – így egyebek mellett a szervezésben, a logisztikában és a kommunikációban. A cím: Levegőt!, József Attila 1935-ös versének 21. századi olvasata: nem kétségbeesett segélykérés, és nem is csak követelés, hanem felszólítás mindannyiunk számára. Konkrét utalás arra, hogy a tiszta levegőért, szabadságunk védelméért, képzeletünk felszabadításáért is tennünk kell, és arra is, hogy nagy levegőt véve most kell munkához látni. Csak így, közösen vagyunk képesek megőrizni-megteremteni azokat a helyzeteket és helyeket, ahol szabadon lehet lélegezni.

 

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.