A kis olvasztótégely

„Hejh tihanyi széles árok: te voltál egykor sok jó magyarnak utolsó reménysége.” 

Eötvös Károly

A Kis olvasztótégely kiindulópontja egy valós, de végül elvetett haditerv: 1849 nyarán a magyar hadvezetés elrendelte a Tihanyi-félsziget árokkal való leválasztását a szárazföldtől, hogy a megmaradt csapatok itt összegyűlve folytathassák az ellenállást, de a munkálatok el sem kezdődhettek. A körülmények és a hibásan felmért lehetőségek miatt a „magyar Gibraltár” terve elbukott. Tihany, a szabadságharc utolsó reménye a Kis olvasztótegelyben a szabadságharccal együtt elbukott nemzet-alternatíva metaforájává válik.

„A mi forradalmunknak három alapeszméi vannak [...] Az első eszme a kormányforma megigazítása[...], hogy a nép maga igazgassa magát [...] Második eszme [...] az egyéni jogok biztosítása. A harmadik nagy alapeszme a nemzetiségek és népiségek szabad kifejlődése. Engedtessék meg minden népeknek a nemzet szabad kifejlődése.” – fogalmazott Szemere Bertalan miniszterelnök az 1849. július 28-i utolsó forradalmi nemzetgyűlésen. Azonban a nemzetiségek egyenlő jogainak biztosítása, a testvérnemzetek közössége nem valósult meg, a régióban a nemzetiségek közötti sérelmek máig jelen vannak a közbeszédben, a politikában.

A nézők egy köztéri hangsétán vesznek részt, ahol a megszokott városi környezetben hangkulisszákba ágyazott, kevéssé ismert 19. századi történetek, mai szövegek és köztéri intervenciók jelenítik meg a történeti és a jelenkori nacionalizmus rétegeit.

A Kis Olvasztótégelyben a modern nemzetfogalom és a nacionalizmus születésekor a nemzetről való diskurzus részét képező, de az etnicista megközelítéssel szemben már a 19. században alulmaradó többnemzetiségű, az egyéni szabadságjogokat elismerő és befogadó nacionalizmusokat vizsgáljuk és rákérdezünk a kelet-közép-európai régióban máig a nemzeti identitások elsődleges hivatkozási alapjaiként szolgáló elgondolások kizárólagos érvényességére. Egy elgondolás nem bukhat el végleg, amíg vannak, akik felidézik.